Az előző bejegyzésben az inszeminációs tapasztalatokat osztottam meg, most jön a nagyobb falat, a lombik. Amit egyébként sosem szerettem volna igzaán, idegenkedtem tőle, mert az aztán végképp nagyon mesterséges. Nem akartam elfogadni, hogy ha nincs nagy bajunk, akkor miért van rá szükségünk. 

A legutolsó inszem után egy hónapot kellett pihenni, várakozni, és utána mentem megint K. dokihoz, akkor már azzal az elhatározással, hogy akkor legyen aminek jönnie kell, kezdjük a lombikot. A konzultáción a doktor úr is ezzel kezdte, hogy 3 sikertelen inszemináció után már lombikot szokták javasolni, amire mondtam is, hogy szintén ezzel a szándékkal érkeztem, csináljuk. 

Átbeszéltük a folyamatot, hogy mi fog történni, jelezte, hogy várhatóan megterhelő lesz a szervezetemre a folyamat, ez kicsit megijesztett. Aztán pedig meg kellett várni, hogy megjöjjön, utána talán a 3. napon UH-ra mentem, hogy elkezdődött-e tüszőérés - szerencsére igen - és utána lehetett kezdeni a mindenféle hormonlöketet gyógyszerekkel, szurikkal. Volt most olyan szuri is, ami nem előre bekevert volt, hanem nekem kellett folyadékot és port összekutyulni. Na, ehhez tartozott pár plusz kellék, és miután beadtam, pont az jutott eszembe miután az asztalra néztem a tűre és fiolára, hogy tisztára olyan lehetek mint valami drogos, aki már reggel kezd az adagjával.

Nagyjából 2-3 hétig kellett minden nap szúrni valamit bizonyos instrukciók alapján és bizonyos időpontban. Volt amelyik nap 2-t is kellett adni, a legtöbb egy nap 3 szuri volt. Ezek a szurik a tüszőket kezdték érlelni és növelni, és egy heti szúrkálás után az UH-n jól látszott, hogy elég jól reagálok a kezelésre, mivel vagy 18-20 tüszőm is lett. Ezt pedig a leszívás utáni napokban baromira éreztem is, rettentően puffadtam és szinte folyamatosan nagyon fájt az alhasi rész, nagyon kellemetlen volt. Remlem, hogy ha sportolok, futok, akkor a mozgás hatására jobb lesz, de sajnos nem lett igazam. 

Végre elértünk a leszívás reggeléhez. Ez félig altatásban történik, nagyjából 20 perc alatt készen is van. Utána pedig még egy délelőttöt a kórházban feküdtem, kaptam reggelit, és beszélgettem a többi lánnyal. Nagyon szimpik voltak, viszont mesélték, hogy már a sokadik lombikjuk, én voltam csak az első. Ezt otthon B-nek elmeséltem, akiben szinte meg is szűnt a reménykedés, hogy nekünk hamar fog sikerülni. Én változatlanul optimista voltam és bíztam a kis srácainkban. Aznap nekem tudták leszívni a legtöbb petesejtet, 20 db-ot, amiből 17 jó minőségű volt, 1 éretlen, 2-vel pedig nem tudtak mit kezdeni. Várnom kellett, hogy másnap reggel hívjanak, amikor már látszik, hogy mennyi indul megtermékenyülésnek. 

Másnap reggel izgatottan vártam a híreket, a biológus hölgy a jelzett időben telefonált is, és közölte, hogy megtermékenyültek a petesejtek! Azt még előző nap mondták, hogy nekünk az ICSI eljárással próbálják a megtermékenyítést, ami annyit tesz, hogy a spermiumot közvetlenül a petesejtbe lövik, ezzel is segítve a hatékonyságot (erre azért volt szükség, mert mintha maguktól a fiúk nem találták volna meg a lányokat). Ha jól emlékszem, azt is ő mondta, hogy el tudják vinni az embriókat az 5 napos megtermékenyültségi állapotig - de lehet, hogy ez már K. doki döntése volt, nem emlékszem pontosan. 

A következő lépés így a beültetés volt, ami egy szombati reggelre esett. Előtte megnézhettem az embriókat egy képernyőn keresztül, le is lehetett fényképezni, amit nem tettem volna meg, de B. kérte, hogy fotózzam, hát fotóztam. A beültetés nagyjából olyan volt, mint az inszemináció, után kaptam egy kinyomtatott UH képet a kis pötyivel, és mehettem feküdni egy jó fél órát. 

Újra indult a két hetes csodás várakozás, és progeszteronpótlás, ez alkalommal napi szurikkal és nem tablettával. A végére teljesen jól belejöttem, még szinte élvezni is kezdtem, ami mondjuk kicsit furának hangozhat, főleg aki olvasta a legelső szuri beadásom történetét. 

A várakozás idején ismét sikerült belefutnom abba a hibába, hogy blogokat olvastam, tüneteket kerestem, és szinte állandóan ezen agyaltam. Az első napokban nagyon örültem, mert az állandó mellfájdalmat és az időnkénti alhasi szúrkálást félsikernek vettem - azonban ezek a beültetés után 3-4 nappal hirtelen megszűntek. Optimizmusom azért még megmaradt, hiszen nem feltétlen vannak tünetek ennyire az elején, így tovább várakoztam mindenféle pozitív képet elképzelve. Az első hét letelte után kezdtem örülni, mivel túl voltunk a várakozás felén, ez az inszemek után is szinte üdítően hatott rám. Az egyik fórumon járt körbe egy táblázat, miszerint 5 napos embrió esetén már a beültetés után nagyjából 9 nappal kimutatható a HCG hormon. Emiatt úgy döntöttem, nem várom ki a 14 napot, hanem már 11-12 nap után tesztelek. Óriási szerencse, hogy ez szombatra esett - igen, ebből sejthetitek a végét, nem sikerült az első lombikunk. Kisírtam magamat, B-vel is néhány napig kibeszéltük a helyzetet, aztán mentünk tovább. A karácsonyi, újévi időszak kicsit feledtette az egészet, és az új évet új reményekkel indítottuk.

A következőkben mesélek tovább! 

Gyöngyi

2020. április