Miután meglettek a leleteink, K. doktor részletesen elmesélte, hogy hogyan is néz ki egy inszeminációs ciklus. Akkor még totálisan járatlan voltam az egész témában és az volt a félelmem, hogy úgy akarnak peteérést generálni, hogy az a ciklusba naptári szempontból egyáltalán nem illik (pl. miután megjön, utána rögtön ovulációt indukálnak). Hát igen, ez az egész mesterséges téma elég távol állt tőlem, annyira nem mélyedtem bele. De K. doki felvázolta, hogy az egyéni ciklus hosszától függően történik a stimuláció, szóval ha valakinek 28-29 napos ciklusai vannak, akkor a 13-15. nap körül lesz a mesterséges peteérés is. Valami miatt ez kicsit megnyugtatott. 

Felírta a szükséges gyógyszereket, szurikat, megbeszéltük, hogy mikor kell UH-ra mennem, hogy ellenőrizzük a tüszők érését, elindultak-e, mekkorák, stb, és hogy mikor lesz maga az inszem. Pár napig egy peteérést serkentő gyógyszert kellett szednem, az UH alapján ez hatott is. Aztán elértünk ahhoz a napig és időpontig, hogy be kellett adnom az első szurit (tüszőket repeszti meg kb. 36 órával a beadás után). A hasamba. Saját magamnak!! Nem mondanám, hogy rosszul vagyok a tűtől, a vérvételt nem bírom ugyan, de azért elég jól tűröm, beszélgetni szoktam a vért vevővel, hogy tereljem a gondolataimat a történtekről és persze nem nézek oda. Na de saját magamnak szurit beadni? Úgy gondoltam, azért sima ügy lesz, a tű egész vékonynak látszott, a leírás alapján összeszereltem a fecskendőt, fertőtlenítettem a bőrfelületet, aztán nyomtam magamba a tűt. Nyomtam volna, ha közben az agyam nem tiltakozott volna ezerrel, hogy mit a fenét csinálok. Már ahogy a bőrömhöz ért a tű, óriási hisztiroham jött rám, hogy ez nekem nem fog menni, minek kell ezt csinálni, hagyjuk az egészet. B. úgy nézett rám, mint aki őrültet lát (utólag teljesen igazat adtam neki). Felajánlotta, hogy segít, megszúr, de az még rosszabb ötletnek tűnt. Hosszas próbálkozás után sikerült magamba szúrni a tűt, igen ám, de béna voltam az izgulástól és képtelen voltam az oltóanyagot is benyomni. Szóval szúrtam egyet, de pont a lényeg maradt el... A szurira rá volt írva, hogy egyszer használatos, hívtuk is K. dokit, hogy ilyenkor mi a teendő. Ő megnyugtatott minket, hogy mivel nem más kapja a szurit utánam, nyugodtan próbáljuk meg ismét. Nagy nehezen sikerült, de úgy, hogy én beszúrtam a tűt, B. pedig segített nyomni magát az oltóanyagot. A lényeg, hogy összehoztuk. És az egészben számomra elég szégyellnivaló volt, hogy egyáltalán nem fájt az egész... Akkor még nem tudtam, de még ezután rengeteg szurit adtam be magamnak, és a végére igazi kisujjgyakorlattá vált, nulla fájdalommal és izgulással. De a kezdet elég nehéz és hosszú volt. 

Miután ezen végre túljutottunk, már gördülékenyebben folytatódott a folyamat, erről a következő bejegyzésben írok majd.

Gyöngyi 

2020. április