A FET folyamata közben elterveztem, hogy mindenképpen elmegyek HCG vérvételre, hogy lássam, egyáltalán elindult-e valami a szervezetemben, az embriók legalább egy picit ragaszkodtak-e, vagy semmi nem történt. 

A kéthetes várakozás furcsamód nem tűnt most annyira hosszúnak, mint a korábbi inszem vagy lombik esetében, és magamat is valahogy nyugodtabbnak éreztem. A vérvétel reggelén (hajnalán..) izgatottan indultam el egy hozzánk közeli intézetbe, ahol pedig minden gördülékenyen, időben megtörtént. Izgatottan vártam az eredményt, a nap végére ígérték, hogy emailben küldik. 

A nap történései viszont elvitték a gondolataimat, az egész napos munka után este még a tesómmal találkoztam egy közös intéznivaló miatt. A dolgunk végezte körül rápillantottam a telefonra, és megláttam, hogy megérkezett a várva várt lelet, ami viszont kóddal nyílt meg. Na, az email bezzeg nem részletezte ezt a kódot, de emlékeztem, hogy reggel a vérvétel után elmondták, azonban pontosan nem rémlett, milyen iratom hányadik számjegye milyen sorrendben kellene. Egy halvány gyanúm volt, és voilá, beigazolódott, megnyílt a doksi. A 11. napi HCG 963 - kettőt fordult velem a világ azon nyomban! Nyilván rengeteget olvastam a témában, így nagyjából tudtam, hogy olyan 50-60 körül már van remény, nekem pedig ennek sokszorosa az érték. Hihetetlen! Mindenképp azt szerettem volna, hogy a nagy hírt előbb Bencének mondjam el, így izgatottságomat és félénk örömömet a tesóm előtt rejtegettem - pedig egyébként mindent megosztunk egymással. 

Viszonylag rövid ideig kellett csak tartogatni az engem szétfeszítő jó hírt, hamar hazaérkeztem. Bence még mit sem sejtően tervezgette volna velem az estét, szóba jött, hogy beszéljünk az egyik legközelebbi baráti párral, akivel a covid alatt rendszeresen videóhívással tartottuk a kapcsolatot. De ekkor már nem tudtam, nem is akartam magamban tartani életünk hírét, végre megtudta ő is, hogy szülők leszünk. Miután kiörömködtük magunkat, Bence hozzátette, hogy egyébként ő ezzel még semmit nem tud kezdeni - hozzáteszem, teljesen megértettem és olyan sok változást még én sem éreztem. A bomba biztosnak mondott vérvételi eredmény ellenére másnap azért csináltam egy sima terhességi tesztet, a második csík szinte előbb rajzolódott ki mint a kontroll vonal..! Életem első pozitív tesztje volt. 

Mindez egy pénteki napon történt, másnap pedig egy lánybúcsúra voltam hivatalos, ahol először kellett mentegetőzni, hogy miért nem iszom, pedig bulikon ez annyira nem szokott rám jellemző lenni. De nem volt gond, mindenki megértően fogadta, hogy a lombikos folyamat miatt kímélném magamat. Eltelt a hétvége, hétfőn pedig hívtam K dokit, hogy az eredmény alapján sikeres volt a FET. A HCG szint hallatán azért ő is meglepődött. Kaptam tőle egy jó távoli időpontot, közel 3 hétre előre. Ha az inszem, lombik beültetés utáni 2 hét vánszorog, hát ez a 3 hét végképp csigalassan telt. De csak eljutottam a dokihoz, ahol pedig a megérzésem és titkolt reményem beigazolódott: ilyen magas HCG szintet nem egy baba okoz, hanem kettő! Madarat lehetett volna velem fogatni! Első ránézésre minden rendben volt velük, a kis szívüket is meghallgattuk. Bencét nem hívtam erre a vizsgálatra, a covid miatt meg sem fordult a fejemben, hogy beengedték volna - utólag mondták csak, hogy jöhetett volna... Szóval ő telefonon tudta meg, hogy ikreket várunk, amikor vele beszéltem, akkor azért már rendesen elérzékenyültem. 

Mindennek már több mint 2 éve, és azóta óriásit változott az életünk. A terhesség nem volt teljesen problémamentes, de ennek menetét nem gondoltam részletezni már, csak a további történéseket. Az viszont már nem fér bele a "Lombiksztori" című blogba, így a történetünk új oldalon, más cím alatt folytatódik, immáron időben egy valósabb síkon, de változatlanul nem "élőben", nem naplószerűen. 

Ezt a bejegyzést jóval később írom, emlékeim megfakultak, mert közben rengeteg jó és rossz dolog törtánt velünk - de ezekről majd később. Összeszedem a legtöbb dolgot ami eszembe jut az embrió beültetésről, és megosztom. 

A FET folyamata kevesebb lépésből áll mint a teljes lombik folyamata, lévén, hogy már megvannak a szükséges, beültetendő embriók. A szerencsések közé tartozunk abból a szempontból, hogy több embrió is keletkezett a lombik során, amelyek közül fagyasztani is lehetett, így nem a hosszú, rengeteg hormon szedésével, szúrásával járó folyamat alá kellett vetnünk magunkat. Laikus szemmel a FET maga az inszeminációra hajaz némileg több külső hormon adagolásával, és spermium helyett ugye a már "kész" embriót fecskendezik be a méhbe. 

A munkahelyi stresszes időszak picit enyhült, de valami idegeskednivaló általában sajnos akadt. Viszont úgy voltam vele, hogy munka miatt halasztani nettó hülyeség lenne, elvégre a magánélet minden esetben fontosabb mint a munka. Így a következő adandó alkalommal jelentkeztem is K dokinál, hogy vágjunk bele. Megkaptam az első kétheti gyógyszereket, hormonokat, instrukciókat, és megkezdtem ismét a szurikat. De már közel sem okozott problémát, meglepő módon hozzá lehet szokni. A 15. napon pedig mentem az intézetbe, hogy befecskendezzenek 2 embriót, ezúttal ugyanis nem volt akadálya, hogy 2-t kapjak vissza. Nagyon emlékezetes maradt, hogy a fecskendezés után a biológus hölgy ellenőrizte a pipettát amiben az embriók voltak, és közölte, hogy az egyik bizony bent maradt, így ismételni kellett a fecskendezést. Ez az egész rész egyébként pár percig tartott csupán, utána pedig kaptam egy ultrahang képet, amelyen szépen látszódott a két kis pötyi. 

A kétheti izgatott várakozás pedig újraindult. A punkció napján nem csináltam semmi fizikai aktivitást, aznap ráadásul szabit vettem ki, és tudtam végig pihenni. Másnap hajnalban pedig egy nagyon nyugis termékenységi meditációval kezdtem a napot, este pedig sétálni mentem a kedvenc zenéimet hallgatva. Ez a két mozzanat nagyon megmaradt bennem. Amit még másképp akartam csinálni az első lombikhoz képest, hogy a sima terhességi teszt mellett legyen egy HCG tesztem is, hogy lássam, sikertelenség esetén elindult-e egyáltalán valami, vagy abszolút semmi. Így a vérvételre is bejelentkeztem. 

A továbbiakról viszont egy külön bejegyzésben fogok írni, a következő történések ugyanis szintén megérnek egy külön fejezetet. 

Gyöngyi

Ahogy az előző rész elején említettem, sikertelen lombik után 3 hónap szünetet szoktak általában javasolni, viszont azt találtam ki, hogy addig várnék, amíg vissza nem tér a peteérésem természetes módon. Ha ez több, mint 3 hónap, ám legyen több, de térjen vissza a természetes női működésem - de természetesen bíztam abban, hogy rendeződik a helyzet ennyi időn belül. Ennek megfigyelésére és követésére az akkor már 1-1,5 éve használt termékenységtudat-ismereteim segítettek, és szerencsére a harmadik ciklusra újra volt már peteérésem, illetve a ciklusom hossza is rendeződött. 

Mint annyi minden betegség, tünet esetén, a termékenység kapcsán sem lehet megkerülni az egészséges táplálkozás témáját. Sosem voltam nagy diétázós, sőt, kifejezetten szeretek és élvezek enni, és nem nagyon szeretnék és tudok finom falatokat megvonni magamtól. Azt tartom szem előtt, hogy fogyasztok mindent, de mértékkel - amibe persze belefér egy-egy görbe este, gyorséttermi fogyasztás vagy egy bőséges vasárnapi családi ebéd. Mindezt aktív, rendszeres és intenzív sportolással egészítem ki (trx, futás, túrázás, súlyzós edzések), ami testileg, szellemileg és lelkileg korábban is mindig jót tett. Az inszem és lombik időszaka alatt javasolják, hogy az életmódban ne változtassunk, aki korábban sportolt, az folytassa nyugodtan, ennek kifejezetten örültem, mert sportolás nélkül nem is akartam elképzelni a kezelés folyamatát. 

Arra sincsen egységes ajánlás, tanács, hogy ki milyen vitaminokat, kiegészítőket szedjen a babára készülés alatt. Információt ezernyi helyről lehet gyűjteni erről, én magam úgy döntöttem, hogy egy sima gyógyszertárban kapható vitamint szedek, amit méhpempővel egészítek ki - utóbbi hatásaiban leginkább amiatt hittem, mert egy természetes alapú kiegészítőről van szó. 

A várakozás hónapjaiban tehát vitaminokat szedtem, rendületlenül sportoltam, a ciklus normalizálódását pedig termékenységtudat segítségével figyeltem. Mindezen gyakorlati dolgok és az előző részben bemutatott lelki, mentális megerősítések mellett azonban változatlanul bíztam abban, hogy hátha mégis csak természetes módon megtalálják egymás a kis sejtjeink, és nem lesz szükség FET-re, azaz fagyasztott embrió transzferre. 

Ám sajnos ez nem így alakult, így elméletben mehettünk volna a fagyasztott gyerekekért. Miért használok feltételes módot? Mert a munkahelyemen elég stresszes heteim voltak, rengeteget idegeskedtem és sokat dolgoztam, nem akartam megkockáztatni, hogy akár emiatt ne sikerüljön a FET. Viszont szerencsére azt is láttam, hogy a nehéz hetek meddig tartanak, így meg tudtam becsülni, hogy nagyjából húsvét körül már tudnánk menni a kis fagyasztott srácainkért. 

A következő bejegyzésben mutatom majd be a FET folyamatát és a tapasztalataimat. Tartsatok velem! 

Gyöngyi 

2020. április

Az előző bejegyzésben az inszeminációs tapasztalatokat osztottam meg, most jön a nagyobb falat, a lombik. Amit egyébként sosem szerettem volna igzaán, idegenkedtem tőle, mert az aztán végképp nagyon mesterséges. Nem akartam elfogadni, hogy ha nincs nagy bajunk, akkor miért van rá szükségünk. 

A legutolsó inszem után egy hónapot kellett pihenni, várakozni, és utána mentem megint K. dokihoz, akkor már azzal az elhatározással, hogy akkor legyen aminek jönnie kell, kezdjük a lombikot. A konzultáción a doktor úr is ezzel kezdte, hogy 3 sikertelen inszemináció után már lombikot szokták javasolni, amire mondtam is, hogy szintén ezzel a szándékkal érkeztem, csináljuk. 

Átbeszéltük a folyamatot, hogy mi fog történni, jelezte, hogy várhatóan megterhelő lesz a szervezetemre a folyamat, ez kicsit megijesztett. Aztán pedig meg kellett várni, hogy megjöjjön, utána talán a 3. napon UH-ra mentem, hogy elkezdődött-e tüszőérés - szerencsére igen - és utána lehetett kezdeni a mindenféle hormonlöketet gyógyszerekkel, szurikkal. Volt most olyan szuri is, ami nem előre bekevert volt, hanem nekem kellett folyadékot és port összekutyulni. Na, ehhez tartozott pár plusz kellék, és miután beadtam, pont az jutott eszembe miután az asztalra néztem a tűre és fiolára, hogy tisztára olyan lehetek mint valami drogos, aki már reggel kezd az adagjával.

Nagyjából 2-3 hétig kellett minden nap szúrni valamit bizonyos instrukciók alapján és bizonyos időpontban. Volt amelyik nap 2-t is kellett adni, a legtöbb egy nap 3 szuri volt. Ezek a szurik a tüszőket kezdték érlelni és növelni, és egy heti szúrkálás után az UH-n jól látszott, hogy elég jól reagálok a kezelésre, mivel vagy 18-20 tüszőm is lett. Ezt pedig a leszívás utáni napokban baromira éreztem is, rettentően puffadtam és szinte folyamatosan nagyon fájt az alhasi rész, nagyon kellemetlen volt. Remlem, hogy ha sportolok, futok, akkor a mozgás hatására jobb lesz, de sajnos nem lett igazam. 

Végre elértünk a leszívás reggeléhez. Ez félig altatásban történik, nagyjából 20 perc alatt készen is van. Utána pedig még egy délelőttöt a kórházban feküdtem, kaptam reggelit, és beszélgettem a többi lánnyal. Nagyon szimpik voltak, viszont mesélték, hogy már a sokadik lombikjuk, én voltam csak az első. Ezt otthon B-nek elmeséltem, akiben szinte meg is szűnt a reménykedés, hogy nekünk hamar fog sikerülni. Én változatlanul optimista voltam és bíztam a kis srácainkban. Aznap nekem tudták leszívni a legtöbb petesejtet, 20 db-ot, amiből 17 jó minőségű volt, 1 éretlen, 2-vel pedig nem tudtak mit kezdeni. Várnom kellett, hogy másnap reggel hívjanak, amikor már látszik, hogy mennyi indul megtermékenyülésnek. 

Másnap reggel izgatottan vártam a híreket, a biológus hölgy a jelzett időben telefonált is, és közölte, hogy megtermékenyültek a petesejtek! Azt még előző nap mondták, hogy nekünk az ICSI eljárással próbálják a megtermékenyítést, ami annyit tesz, hogy a spermiumot közvetlenül a petesejtbe lövik, ezzel is segítve a hatékonyságot (erre azért volt szükség, mert mintha maguktól a fiúk nem találták volna meg a lányokat). Ha jól emlékszem, azt is ő mondta, hogy el tudják vinni az embriókat az 5 napos megtermékenyültségi állapotig - de lehet, hogy ez már K. doki döntése volt, nem emlékszem pontosan. 

A következő lépés így a beültetés volt, ami egy szombati reggelre esett. Előtte megnézhettem az embriókat egy képernyőn keresztül, le is lehetett fényképezni, amit nem tettem volna meg, de B. kérte, hogy fotózzam, hát fotóztam. A beültetés nagyjából olyan volt, mint az inszemináció, után kaptam egy kinyomtatott UH képet a kis pötyivel, és mehettem feküdni egy jó fél órát. 

Újra indult a két hetes csodás várakozás, és progeszteronpótlás, ez alkalommal napi szurikkal és nem tablettával. A végére teljesen jól belejöttem, még szinte élvezni is kezdtem, ami mondjuk kicsit furának hangozhat, főleg aki olvasta a legelső szuri beadásom történetét. 

A várakozás idején ismét sikerült belefutnom abba a hibába, hogy blogokat olvastam, tüneteket kerestem, és szinte állandóan ezen agyaltam. Az első napokban nagyon örültem, mert az állandó mellfájdalmat és az időnkénti alhasi szúrkálást félsikernek vettem - azonban ezek a beültetés után 3-4 nappal hirtelen megszűntek. Optimizmusom azért még megmaradt, hiszen nem feltétlen vannak tünetek ennyire az elején, így tovább várakoztam mindenféle pozitív képet elképzelve. Az első hét letelte után kezdtem örülni, mivel túl voltunk a várakozás felén, ez az inszemek után is szinte üdítően hatott rám. Az egyik fórumon járt körbe egy táblázat, miszerint 5 napos embrió esetén már a beültetés után nagyjából 9 nappal kimutatható a HCG hormon. Emiatt úgy döntöttem, nem várom ki a 14 napot, hanem már 11-12 nap után tesztelek. Óriási szerencse, hogy ez szombatra esett - igen, ebből sejthetitek a végét, nem sikerült az első lombikunk. Kisírtam magamat, B-vel is néhány napig kibeszéltük a helyzetet, aztán mentünk tovább. A karácsonyi, újévi időszak kicsit feledtette az egészet, és az új évet új reményekkel indítottuk.

A következőkben mesélek tovább! 

Gyöngyi

2020. április

Az általános protokoll szerint a lombikkezelés után 3 hónap szünetet kell tartani a következő kör előtt, ami alatt a szervezet kicsit helyreáll a sok plusz hormontól. 

A várakozási idő alatt szerettem volna a saját magam részéről is a lehető legtöbbet megtenni a siker érdekében, így egy picit lelki és fizikai szempontból is bevezettem pár újdonságot az életemben. (A cél elérése mellett az is volt a motivációm, hogy egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy mesterségesen sem sikerült eddig a megtermékenyítés, gondoltam, még jobban odateszem magamat, rajtam aztán ne múljon.) 

Elsőként a 2 évvel korábban elvégzett aviva tanfolyami tudásomat poroltam le, és kitaláltam, hogy heti 2-szer végezni fogom a gyakorlatsort. A döntésben megerősített, hogy karácsonyra a húgomtól egy babaváró meditáció anyagot kaptam, ez tökéletes kiegészítőnek tűnt a torna mellé. Az avivát töretlenül végeztem heti kétszer - szoktam is mondani, hogy ennyire kitartóan még sosem végeztem semmit, amit elterveztem. Ha ki is hagytam egy napot, azt a következő nap azonnal pótoltam, így a heti kettő mindig megmaradt. Az életemben aktívan jelen van az agykontroll is, továbbra is végeztem amikor csak hangulatom volt hozzá, és a mindenféle munkahelyi célok mellett most már leginkább magánéleti, családi "programokat" képzeltem magam elé. A meditáció és az agykontroll mellett pedig youtube-os babaváró relaxációs gyakorlatokat végeztem, amikor csak eszembe jutott. Lelkileg teljesen ráhangolódtam a babatémára.

Az egyik lombikos csoportban valaki ajánlott egy könyvet ami a meddőség mögött álló lehetséges lelki okokat veszi sorba, és egyre inkább befészkelte a fejembe magát az ötlet, hogy el kellene olvasnom. Ahogy korábban kitértem rá, nem mindig voltam 100%-osan biztos a gyerekvállalásban, voltak ingadozó időszakjaim ebben a témában. Az önismereti, lelki út pedig nem állt távol tőlem, mivel hiszem, a fizikai gondjaink mögött lelki indokok húzódnak. A meddőséget, termékenységi akadályokat tekintve pedig ez az út még inkább elfogadhatónak tűnt, mert ha valami, ez aztán valóban olyan terület, aminek a megoldására végképp nem létezik mindenki számára hatásos és bevált csodagyógyszer. A könyvet egy magyar szerző írta a saját életéből, helyzetéből kiindulva, és olyan helyzeteket vesz végig, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy termékenységi problémák lépjenek fel.  A leírt példák nagy része szerencsére nem érintett engem (családon belüli bántalmazás, gyerekkori traumák, rossz bánásmód, párkapcsolati bizonytalanság, stb.), viszont néhány fejezet gondolkodásra késztetett, vagy a férjemmel való beszélgetésre arról, hogy melyikünk hogyan képzeli a gyerekvállalást, közös családi élet gyakorati oldalát. Abban bíztam, hogy a könyv hatására megtalálom, hogy miért van bennem bizonytalanság, és annak ellenére, hogy az egyik felem vágyik kisbabára, a másik felem szinte taszítja a gyerekes életet. Konkrét válaszra nem leltem, azonban rengeteg érdekes dolgon gondolkodtam el, a B-vel való beszélgetések, lelkizések megerősítettek abban, hogy ketten igenis szép családi életet tudnánk kialakítani, és mindkettőnknek célha, hogy gyerek(ek) mellett is önmagunk maradhassunk. Beszélni ugyan rém egyszerű, pláne mert az élet bármikor bármit átírhat, viszont éreztem, hogy a közös nézőpont hatására megnyugodtam, az aggodalmaim hátrébb sorolódtak. 

A lelki folyamatok mellett természetesen fizikailag is próbáltam a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy felkészítsem a szervezetemet az embrió beültetésre, ezekről a következő részben mesélek. 

Gyöngyi 

2020. április

Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy bejelentkeztünk egy magánintézménybe, ahova - talán a covid miatt -, viszonylag hamar kaptunk időpontot, és az első látogatáskor várni sem kellett, tömeg sem volt, valószínűleg jó páran visszamondták vagy eltolták a termékenységi kezelést. Ami nem volt komfortos, hogy a vírushelyzet miatt egyedül mehettem csak be, a férjem nem jöhetett velem.

Egy szimpatikus, laza orvoshoz kerültünk (nevezzük K. dokinak), akiről az első konzultációkról az határozottan megmaradt bennem, hogy közölte, a női nem az erősebbik nem, reméli, hogy tudom. A feminista énemnek hízelgett, az tuti. Ami még szintén emlékezetes volt róla, hogy többször kérte, hogy kérdezzek bármit, hülye kérdés nincsen. Ez nagyon megtetszett, és a továbbiakban is mindig "pusholt", hogy kérdezzek. Így egy idő után már kérdéslistával készültem, amiket mindig megválaszolt. 

Az első alkalommal felvázolta, hogy milyen vizsgálatokra kell elmenni (nekem 3. és 21. napi hormonvizsgálat és petevezetékátjárhatósági, B-nek andrológiai vizsgálat, mindkettőnknek bakteriológiai vizsgálat, STD vizsgálat, HIV vizsgálat, Lues-szűrés). Aztán hogy ha nem sikerülnek az első beavatkozások, lehet tovább menni. A leleteink nagyjából másfél hónap alatt meglettek, és nagy eltérés nem volt szerencsére, a férfi oldalon volt probléma, ami elvileg vitaminnal orvosolható. K. doki ezekre az eredményekre először nem is lombikot, hanem inszeminációt javasolt - aminek nagyon örültem, mert lombikot nagyon nem akartam. 

Ezzel kapcsolatban tennék egy kis lelki kitérőt. Fogalmam sincs, más hogy áll a gyermekvállaláshoz, nálam egy időben naponta változott, hogy szeretnék-e vagy sem. Simán el tudnám (tudtam volna) képzeni az életünket gyerek nélkül is teljesnek. Főleg akkor, amikor minden hónapban kiderült, hogy nem sikerült most sem, most sem. Vagy nagyon akartam, vagy nagyon nem - utóbbit főleg a sikertelenségek hatására éreztem. De egyébként amikor kisbabát láttam, akkor egyből az ugrott be, hogy de jó lesz, ha nekünk is lesz majd, milyen szuper helye lesz nálunk, mennyire fogjuk tudni szeretni. Szóval lombikot azért is elleneztem, mert úgy voltam vele, hogy ha ennyire kell "erőltetni" a dolgot, akkor valóban kell-e gyereket vállalnunk, nem lehet-e, hogy ez valami jel, hogy ne legyen kisbabánk. Szóval a dokihoz járás során elég erőteljesen ingadoztam, alapvetően persze szerettem volna kisbabát, Talán picit védtem is magamat azzal, hogy az sem lesz vészes, ha nem lesz gyerekünk. Mindenesetre B. sosem értett velem egyet, ezen a témán azért összefeszültünk jó néhány alkalommal. 

A kis lelkizés után a következő bejegyzésben folytatom az inszeminációs tapasztalatainkat. 

Gyöngyi

2020. április

Az óriási teljesítménynek tűnő tüszőrepesztő szuri után másfél nappal, reggel 7 órára kellett menni az intézetbe, hogy B. srácait egy speciális oldatban kicsit serkentsék, majd egy katéteren keresztül felvezessék a méhembe. A spermiumot kora reggel még otthon produkálta B. egy fiolába, amit korábban kaptunk, ezt testhőmérsekleten kellett bevinni. Amíg a spermium az oldatban fejlődött, addig nekem csak várakozni kellett, kb. 1-1,5 órán keresztül. Az egész inszemináció pedig nagyjából egy sima rákszűrés időtartamával és fájdalomszintjével egyezett meg, szóval öltözéssel együtt kb. 5 perc alatt kész is volt, teljesen fájdalommentes. Utána még 20-30 percet feküdnöm kellett, utána mehettem is. Mivel ülőmunkát végzek, ami nem stresszes, így nem vettem ki szabadnapot, hanem mentem is be az irodába - ez az összes inszemináció után így volt. Utólag sem gondolom, hogy 1-1 szabadnap eredményt hozott volna, nem bántam meg, hogy dolgoztam ezeken a napokon. 

Elkezdődött a 2 hetes idegőrlő várakozás, ami során reményeim szerint a kis spermium megtalálja a petesejtet, megtermékenyíti és az inszem után kb. egy héttel megtörténik a beágyazódás. K. doki tanácsára az életmódomban nem változtattam, az inszem napján ugyan nem sportoltam, de másnaptól már igen, időnként fogyasztottam alkoholt, mondván, az vérbőséget okoz és lazítva az alhasi szerveket is. Minden tanács ellenére figyeltem a testem tüneteit, olvastam internetes blogokat, cikkeket a témában és a kezdeti terhességi tünetekről. Lehet, hogy nem kellett volna, de szerintem rengeteg érdekes infó birtokába jutottam az egész folyamatról. Nagy nehezen elvánszorgott az a bizonyos 2 hét, és eljött a reggel, amikor terhességi tesztet végeztem. Negatív. A megbeszéltek alapján szóltam K. dokinak, mondta, hogy nagyon sajnálja, hagyjam abba a progeszteron pótlást, pár nap múlva meg fog jönni, és egy ciklus után kezdhetjük a következőt. 

A második inszem teljesen hasonló volt az elsőhöz, amiben kicsit különbözött, hogy még a 2 hét letelte előtt pecsételni kezdtem, akkor fejben elengedtem az egészet. K. doktor ugyan mondta, hogy várjak még, de magamtól abbahagytam a progeszteront, nem hittem, hogy sikerült volna. Utólag pedig még kevésbé tudom megállapítani, hogy mi lett volna, ha...

A harmadik inszemináció előtt tudtunk úgy találkozni először a dokival, hogy B. is jött. Mondjuk kicsit gáz volt, mert konzultációra kértem időpontot kettőnknek, vizsgálat nélkül, és a recepción közölték, hogy a covid miatt nem mehetünk be együtt így sem. Szóval kibuliztuk, hogy K. doki jöjjön le hozzánk, és az intézet hátsó udvarán beszéltünk. A semminél jobb volt. Ott már felmerült a lombik lehetősége, B. nyomta nagyon, én pedig ellene voltam. Ekkor K. doki előállt egy olyan javaslattal, hogy akkor legyen inszem, de picit erősebb stimulációs folyamattal, több hormonnal. Ez köztes megoldásként végülis tetszett nekem. Az udvarról már csak ketten a doktor úrral felmentünk, hogy felírja nekem a szükséges recepteket. Útközben mondta, hogy ez teljesen az én döntésem, elvégre az én micsodámmal verjük a csalánt. Ezt én is így éreztem, szóval tetszett ez a mondása. 
A stimuláció már inkább egy lombikéhoz hasonlított, több szurival, ami azt eredményezte, hogy jóval több tüsző is indult érésnek. Ezt az inszemináció előtti napokban eléggé éreztem is, nagyon puffadtam, séta közben is éreztem a méhemet, nem volt kellemes érzés. Picit utánaolvastam, és így megismertem a túlstimuláció kifejezést, amit rengeteg folyadékbevitellel és fehérjefogyasztással lehet enyhíteni. Az inszemináció maga ugyanúgy zajlott, előtte viszont az UH-n rengeteg tűsző látszott - utólag nem vagyok benne biztos, hogy valóban el lehetett végezni így az inszemet. Túl sok tüsző esetében általában nem szokták, hogy elkerüljék a többes terhességet. Mindenesetre nekem megcsinálta K. doki, ismét fél óra fekvés, aztán hazamenetel, és várakozás. Valahogy ez alkalommal a negatív terhességi teszt meg sem lepett, mintha nem hittem volna az egészben. 

A pihenős ciklusban kezdtem szoktatni magamat a gondolathoz, hogy sajnos nem úszom meg a lombik kezelést. Elvégre a stimulációt részben ismerem, tudom, hogy több szurira van szükség, illetve sok folyadék és fehérje enyhítheti a túlstimu kellemetlenségeit. 

A következő bejegyzésben a lombik tapasztalataimat és az előkészülést fogom megosztani. 

Gyöngyi

2020. április

Miután meglettek a leleteink, K. doktor részletesen elmesélte, hogy hogyan is néz ki egy inszeminációs ciklus. Akkor még totálisan járatlan voltam az egész témában és az volt a félelmem, hogy úgy akarnak peteérést generálni, hogy az a ciklusba naptári szempontból egyáltalán nem illik (pl. miután megjön, utána rögtön ovulációt indukálnak). Hát igen, ez az egész mesterséges téma elég távol állt tőlem, annyira nem mélyedtem bele. De K. doki felvázolta, hogy az egyéni ciklus hosszától függően történik a stimuláció, szóval ha valakinek 28-29 napos ciklusai vannak, akkor a 13-15. nap körül lesz a mesterséges peteérés is. Valami miatt ez kicsit megnyugtatott. 

Felírta a szükséges gyógyszereket, szurikat, megbeszéltük, hogy mikor kell UH-ra mennem, hogy ellenőrizzük a tüszők érését, elindultak-e, mekkorák, stb, és hogy mikor lesz maga az inszem. Pár napig egy peteérést serkentő gyógyszert kellett szednem, az UH alapján ez hatott is. Aztán elértünk ahhoz a napig és időpontig, hogy be kellett adnom az első szurit (tüszőket repeszti meg kb. 36 órával a beadás után). A hasamba. Saját magamnak!! Nem mondanám, hogy rosszul vagyok a tűtől, a vérvételt nem bírom ugyan, de azért elég jól tűröm, beszélgetni szoktam a vért vevővel, hogy tereljem a gondolataimat a történtekről és persze nem nézek oda. Na de saját magamnak szurit beadni? Úgy gondoltam, azért sima ügy lesz, a tű egész vékonynak látszott, a leírás alapján összeszereltem a fecskendőt, fertőtlenítettem a bőrfelületet, aztán nyomtam magamba a tűt. Nyomtam volna, ha közben az agyam nem tiltakozott volna ezerrel, hogy mit a fenét csinálok. Már ahogy a bőrömhöz ért a tű, óriási hisztiroham jött rám, hogy ez nekem nem fog menni, minek kell ezt csinálni, hagyjuk az egészet. B. úgy nézett rám, mint aki őrültet lát (utólag teljesen igazat adtam neki). Felajánlotta, hogy segít, megszúr, de az még rosszabb ötletnek tűnt. Hosszas próbálkozás után sikerült magamba szúrni a tűt, igen ám, de béna voltam az izgulástól és képtelen voltam az oltóanyagot is benyomni. Szóval szúrtam egyet, de pont a lényeg maradt el... A szurira rá volt írva, hogy egyszer használatos, hívtuk is K. dokit, hogy ilyenkor mi a teendő. Ő megnyugtatott minket, hogy mivel nem más kapja a szurit utánam, nyugodtan próbáljuk meg ismét. Nagy nehezen sikerült, de úgy, hogy én beszúrtam a tűt, B. pedig segített nyomni magát az oltóanyagot. A lényeg, hogy összehoztuk. És az egészben számomra elég szégyellnivaló volt, hogy egyáltalán nem fájt az egész... Akkor még nem tudtam, de még ezután rengeteg szurit adtam be magamnak, és a végére igazi kisujjgyakorlattá vált, nulla fájdalommal és izgulással. De a kezdet elég nehéz és hosszú volt. 

Miután ezen végre túljutottunk, már gördülékenyebben folytatódott a folyamat, erről a következő bejegyzésben írok majd.

Gyöngyi 

2020. április

Sziasztok!

Amikor másfél-két éve jött az ötlet, hogy szeretnék blogot vezetni, teljesen más elképzelésem volt a tartalomról. Azonban közben az élet is alakította a dolgokat, így teljesen más irányba vinném a témát. Anno nagyon nem gondoltam volna, hogy erre - lentebb kiderül, miről is van szó.

A blog arról fog szólni, hogy hogyan válunk családdá - ez olyan szempontból semmiképp nem hagyományos menet, mert mesterséges megtermékenytés segítségével lehet benne részünk (bár sajnos ez egyre gyakoribb eset). A folyamat közben rengeteg cikkel, csoporttal, fórummal és bloggal találkoztam, amelyben érdekes tapasztalatokat olvastam, a legtöbb szolgált plusz információval. Ezért is jutott eszembe, hogy szívesen leírom, megosztom saját történetünket, hátha valakinek segítséget nyújthat, vagy motiválhatja.

Magamról nem sokat fogok írni, viszont a téma bensőségessége miatt fontosnak tartom, hogy pár alapdolgot mégis tudjatok rólam/rólunk. A férjemmel (őt B-nek fogom emlegetni) 7 éve vagyunk együtt, 3 éve házasodtunk össze, és 2 éve szeretnénk kisbabát. Van köztünk 10 év korkülönbség, ami az elején engem zavart, de utána kiderült, hogy egyáltalán nem érezhető a kapcsolatunkban. Szép kapcsolatunk van, szerencsére nagyon jól egymásra találtunk, kiegészítjük egymást minden területen. Ahogy egy film alapján néha összekacsintva idézzük, "jó csapat vagyunk". 

A bejegyzésekben írok az előzményekről, az inszeminációs és lombik folyamatok gyakorlati menetéről, és beszámolok a lelki és mentális háttérről.

Remélem, velem tartotok!

Gyöngyi

2020. április 

Ebben a bejegyzésben röviden elmesélem, hogy hogyan indult a családalapítási folyamat nálunk, és kiderül, hogy miért nyúlik el hosszabban. 

B-vel 2018. júniusában házasodtunk össze, és egy évvel később döntöttünk úgy, hogy szeretnénk családot alapítani. Ő már korábban szeretett volna, de én akkor még nem éreztem késznek rá magamat. A vízválasztónak egy amszterdami utazást neveztem ki magamban, azt még semmiképp nem szerettem volna várandósan tölteni, és maximálisan ki szerettem volna használni a kettesben töltött pár napot Ó, ha akkor tudtam volna, hogy nekünk nem pikk-pakk fog érkezni a baba..!

Az utazás után azonban belevágtunk (de egy hülye kifejezés ez így!), akkori optimista elképzelésem szerint ha kisbabát szeretnénk, az azonnal jönni is fog - elvégre szerencsésen alakultak eddig a dolgaink, nem volt még nagy nehézséggel dolgunk. Mostanáig. 2019. júniusától szerettünk volna tehát kisbabát, de minden hónapban szembesültünk vele, hogy sajnos nem sikerült.

Elkeseredve sokáig nem éreztük magunkat, úgy voltunk vele, hogy addig is élvezzük az életet, aztán majd ha érkezik a baba, nagyon fogunk neki örülni. Babaszempontból 2020. márciusában volt egy mélypontom, akkor tudatosult ugyanis bennem, hogy hát, akkor már ebben az évben sem leszünk szülők. Valahogy az 2020-as évet pozitívan kezdtem és kellemes előérzetekkel, szép kerek évszám, biztos ránk mosolyog a szerencse, és érkezik a gólya. (A covid épp akkor kezdett begyűrűzni, mit sem sejtettünk még a következő nehéz időszakról).

Még ebben a hónapban bejelentkeztem azonban egy állami meddőségi központba, hogy kicsit gyorsítsuk a folyamatokat, lévén, hogy 30 év felett voltam már, ami ugyan manapság nem számít idősnek, de gondoltuk, kezdjünk bele mihamarabb egy kivizsgálásba, ha már fiatalabbak nem leszünk. Ha jól emlékszem, április közepére-végére kaptunk időpontot, viszont addigra a covid miatt megállt az élet. Még jó, hogy a bejelentkezés után 2-3 héttel ránéztem az intézet honlapjára, és láttam, hogy a vírushelyzet miatt bizonytalan ideig zárva tartanak.

Tétlenek nem szerettünk volna maradni, annál is inkább, mert nem látszódott, hogy a vírus mennyi időre állítja le az életet. Gondoltuk, amíg az állami intézmény bezárva tart, elmegyünk egy magánintézménybe Budapesten. Sem az intézmény nevét, sem a doki nevét nem fogom leírni, és nem azért, mert bármi rossz ért volna bennünket, csak a blog nem róluk szól, hanem a tapasztalatokról. Más valószínű mást tapasztalna ugyanott, ugyanannál a dokinál, pusztán azért mert más helyzetben van, vagy más az egészségügyi állapota.

A következőkben az első konzultációról és benyomásokról fogok beszámolni. 

Gyöngyi 

2020. április