Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy bejelentkeztünk egy magánintézménybe, ahova - talán a covid miatt -, viszonylag hamar kaptunk időpontot, és az első látogatáskor várni sem kellett, tömeg sem volt, valószínűleg jó páran visszamondták vagy eltolták a termékenységi kezelést. Ami nem volt komfortos, hogy a vírushelyzet miatt egyedül mehettem csak be, a férjem nem jöhetett velem.

Egy szimpatikus, laza orvoshoz kerültünk (nevezzük K. dokinak), akiről az első konzultációkról az határozottan megmaradt bennem, hogy közölte, a női nem az erősebbik nem, reméli, hogy tudom. A feminista énemnek hízelgett, az tuti. Ami még szintén emlékezetes volt róla, hogy többször kérte, hogy kérdezzek bármit, hülye kérdés nincsen. Ez nagyon megtetszett, és a továbbiakban is mindig "pusholt", hogy kérdezzek. Így egy idő után már kérdéslistával készültem, amiket mindig megválaszolt. 

Az első alkalommal felvázolta, hogy milyen vizsgálatokra kell elmenni (nekem 3. és 21. napi hormonvizsgálat és petevezetékátjárhatósági, B-nek andrológiai vizsgálat, mindkettőnknek bakteriológiai vizsgálat, STD vizsgálat, HIV vizsgálat, Lues-szűrés). Aztán hogy ha nem sikerülnek az első beavatkozások, lehet tovább menni. A leleteink nagyjából másfél hónap alatt meglettek, és nagy eltérés nem volt szerencsére, a férfi oldalon volt probléma, ami elvileg vitaminnal orvosolható. K. doki ezekre az eredményekre először nem is lombikot, hanem inszeminációt javasolt - aminek nagyon örültem, mert lombikot nagyon nem akartam. 

Ezzel kapcsolatban tennék egy kis lelki kitérőt. Fogalmam sincs, más hogy áll a gyermekvállaláshoz, nálam egy időben naponta változott, hogy szeretnék-e vagy sem. Simán el tudnám (tudtam volna) képzeni az életünket gyerek nélkül is teljesnek. Főleg akkor, amikor minden hónapban kiderült, hogy nem sikerült most sem, most sem. Vagy nagyon akartam, vagy nagyon nem - utóbbit főleg a sikertelenségek hatására éreztem. De egyébként amikor kisbabát láttam, akkor egyből az ugrott be, hogy de jó lesz, ha nekünk is lesz majd, milyen szuper helye lesz nálunk, mennyire fogjuk tudni szeretni. Szóval lombikot azért is elleneztem, mert úgy voltam vele, hogy ha ennyire kell "erőltetni" a dolgot, akkor valóban kell-e gyereket vállalnunk, nem lehet-e, hogy ez valami jel, hogy ne legyen kisbabánk. Szóval a dokihoz járás során elég erőteljesen ingadoztam, alapvetően persze szerettem volna kisbabát, Talán picit védtem is magamat azzal, hogy az sem lesz vészes, ha nem lesz gyerekünk. Mindenesetre B. sosem értett velem egyet, ezen a témán azért összefeszültünk jó néhány alkalommal. 

A kis lelkizés után a következő bejegyzésben folytatom az inszeminációs tapasztalatainkat. 

Gyöngyi

2020. április